Még nem említettem, de volt egy kis ladikozás az életemben.
Kis bárka volt. :))
Anno, 1999-ben, amikor vízre raktak minket, elmondhattuk magunkról, hogy a világ legnagyobb óceánjáró luxushajójának személyzete vagyunk.
Közel 4000 vendég, és ehhez 1300 fő személyzet.
Na, itt aztán voltak élmények. Kitörölhetetlen élmények! ;))
Mint vezető, emberileg és szakmailag sokat fejlődtem. Nem hazudok, ha azt mondom, a mai napig hálás vagyok e világcégnek, hogy ott dolgozhattam, éveken keresztül. Olyanokat tanultam az elméleti képzések-, és mindennapi szakmai életem során, amiket a mai napig hasznosítani tudok.
Szemezgetek majd a későbbiekben ezekből, de elsőre jöjjön az egyik nagy kedvencem.
Problémakezelés 1.0 :)
Helyszín, a hajó 11-ik emeletén lévő étterem, (melynek az egyik vezetője voltam). Időpont, hétfő reggel 8 óra körül.
Idill, a Nap felkelőben, az emberek mosolyognak, élvezik a "cruise" első napját, ami tengeri nap volt, ergo, nem kötöttünk ki aznap sehol. (Az út Miamiból indult, vasárnap kora este, 6 óra körül.)
Az egyik felszolgálóm értetlen mosollyal, fintorral az arcán érkezik hozzám.
- Főnök! Khm... Van egy kis probléma! (Kedves, mosolygós argentin srác, jó angollal.)
- ???
- Ott! Az a pár az ablaknál! Értem, hogy mit kérdeznek, csak nem tudom értelmezni! Odamennél?
- De mégis, mi a baj?
- Inkább nem mondok semmit, beszélj velük!
Elindulok a közvetlen ablak mellett lévő asztalhoz. Hatalmas panorámaablakos volt az étterem. Padlótól, plafonig. Gyönyörű kilátás, szikrázó Napsütés, csendes, éppen csak fodrozódó tenger, jól látható horizont, ameddig a szem ellát sehol egy sziget. Szinte észrevehetetlenül ringó hajó.
- Jó reggelt XY vagyok, az étterem vezetője, miben segíthetek?!?
- 'Reggelt! Kihajóztunk már?
- ??? Elnézést! Khm... Tessék? (WTF - gondoltam magamban...)
- (Házaspár mindkettő tagja, kicsit erőteljesebben) - Kihajóztunk már?
Karib tenger, 30 fok, de basszus lefagytam.
Mint említettem pár sorral feljebb, hatalmas panorámaablakok, gyönyörű kilátás, szikrázó Napsütés, csendes, éppen csak fodrozódó tenger, jól látható horizont, ameddig a szem ellát sehol egy sziget. Szinte észrevehetetlenül ringó hajó.
Ekkor vezetőhöz méltatlan, de az csúszott ki a számon, (majd' kettő méter magas vagyok) hogy innen úgy néz ki, igen. (Fiatalabb csikó koromban, még minden ösztönösebben jött, mint a következő reakciók is.) Leguggoltam, hogy a feleség szemmagasságában legyek, és azt mondtam, "Innen is!", ezek után a férj mellé guggoltam, és közöltem, hogy "Innen is!" A férj vállára tettem a kezemet, majd egy csendes "Haveagooddayjel" elköszöntem.
Nem tudom milyen napjuk volt ezután, ahogyan azt sem, hogy tudták-e egyáltalán, hol is vannak. Pedig messziről normálisnak tűntek.
Igaz messziről mindenki az.
De ez nem növekszik egyenes arányban embertársaink közeledtével.
Sőt...
