Pállott csipával a pörkűtt körül

Hogy a vendéglátásban / turisztikában / idegenforgalomban van-e karácsony?

Persze, hogy van!

A vendégnek! :))

Ford Fairlane is megmondta anno: "Mentem volna másnak..."

Nem panaszkodni akarok, mert nincs miért!

Szeretem azt amit csinálok, szinte a hobbimnak tekintem, így egy rossz szót nem szólok.

De vannak dolgok, amit nem értek.

Ha én vendég lennék:

- Köszönnék, amikor bemegyek és a személyzet rám köszön. Legalább az ünnepekkor. (Egyre rosszabb az arány... Tízből 6-7 vendég nem köszön. Soha, semmilyen esetben...)

- Ha december 24-re szeretnék asztalt foglalni és kiderül, hogy az étterem nem lesz nyitva, nem akarok az üzletvezetővel beszélni, hogy csak az én hatfős társaságom miatt nyissanak ki. Ha az ÜV. erre nem hajlandó, nem fenyegetném meg, hogy "ígymegúgy" és ez mekkora "biznisz" lenne. Tényleg az... Egy szakács-, egy konyhai kisegítő, egy felszolgáló-, egy pultos-, és egy üzletvezető. Hat vendégre, öt fő személyzet...

- Nem aláznám meg azt, aki tudása legjavát nyújtva karácsony előtt-, alatt-, után a kívánságaimat teljesíti...

- Venném magamnak a fáradságot, hogy a munkáltatómtól kapott utalványaimon lévő szöveget elolvasom, és nem szerencsétlen - a felhasználási feltételekről nem tehető - felszolgálót okolnám mindenért...

- Nem lennék annyira bátor, hogy kiabálok, kioktatok, és ha nincs igazam, akkor azonnal, az általam soha nem ismert tulajdonossal fenyegetem meg a személyzetet...

- Talán kettő forinttal több borravalót adnék...

- Nem az utolsó pillanatra hagynám a karácsonyi ételek, sütemények megrendelését. Ugyanis 23-án, este hat óra után:

1. Már nem lehet alapanyagot beszerezni,

2. Már nem lehet embert beosztani, (éjfélig...)

3. Már nem lehet extrém kéréseket teljesíteni...

És természetesen ki szívja meg már megint?

Hát persze!

A hostess, a kasszás, a felszolgáló, a pultos, az üzletvezető...

Mert az a szerencsés, frusztrált jószág, aki minden kérését azonnal kívánja teljesíttetni; velünk kiabál.

Még jó, hogy békés, türelmes alkat vagyok.

Szeretek igen - nem játékot játszani. (Megkérem, hogy csak ezzel a két szóval válaszoljon a tisztázandó, vitát lezáró kérdéseimre.)

Igen, a vendéggel is.

Gyorsan feladják.

Elnézést nem kérnek.

Be nem látják, hogy Ők voltak a hunyók. Ellenben visszavesznek az arcból.

Fizetnek.

Elmennek.

És holnap újra kezdődik az egész.

Nekünk, vendéglátásban, turisztikában, idegenforgalomban dolgozóknak nap, mint nap be kell bizonyítanunk a vendégeknek, hogy mi vagyunk a legjobbak.

Akkor is, ha naponta kerülünk olyan helyzetbe, melyek feszítik az idegeinket.

Köszönjük, hogy hozzánk jártok, hogy pénzt hagytok itt, amiből megélünk, amiből mi is "karácsonyolunk" valahol.

De néha legyetek ti is emberek.

Legalább karácsonykor.

Ámen.

A mondás szerint az ember mindig jobbra számít.

A vendéglátásban, turisztikában ez hatványozottan igaz.

Minden nap arra gondolunk, hogy a tegnapinál, tegnap előttinél rosszabb nem lehet, annál hülyébb (vendég) nem jöhet már. Dehogynem...

A "hülyékből túlkínálat van" kategória egyik díjazottja lehetne.

Minden nap délben nyitunk, akkortól van kiszállítás is.
Mint üzletvezető, hétvégén reggel 9-re jövök nyitni, takarítókat, szakácsokat beengedni. A következő telefonbeszélgetés is egy szombati reggelen zajlott le egy vendég és köztem.

08:45 - még kabátban, éppen csak bejöttem. Telefon csörög, felveszem:

- XY étterem, jó reggelt!

- Rendelni szeretnék! - (Köszönés semmi...)

- Jó reggelt uram! Sajnos jelenleg csak rögzíteni tudom a kérését, nyitás-, és kiszállítás déltől van.

- Öööö, aha... Akkor maga miért van ott, ha nincsenek nyitva?

- (...Édes istenem, miért?!? Miért én? Miért ilyen kora reggel? Már ilyen kora reggel?) Éppen a nyitási munkákat végezzük uram. Előkészítés, takarítás stb.

- (Vendég kicsit fenyegetőbben) Tehát ott vannak és tudnak nekem ételt készíteni!

- Igen uram, itt vagyunk egy páran, de a szakács kollégák csak egy óra múlva érkeznek.

Ezután kb. 5 perces diskurzus arról, hogy miért kell egy étterembe több órával a hivatalos nyitás előtt érkezni. (Takarítás, előkészítés, eligazítás stb.) Majd megegyezünk abban, hogy nem adja le a rendelését, inkább később visszahív minket. Biztos ami biztos alapon még egyszer rákérdez, hogy tudok-e ételt küldeni.

Hitetlenkedve, fejet csóválva indulok az iroda irányába.

A húszméteres út felénél sem járok, amikor csörög a telefon.

Megfordulok, elindulok az irányába, majd felveszem.

Ugyanaz a hang.

- (Köszönés megint semmi...) Azért hívtam vissza magát, mert ha kiszállítani nem tudnak most, akkor bemennék érte és elhoznám!

- @*#Đ>;* - gondoltam magamban... :) Igen tisztelt úr figyelmét felhívtam egy perccel korábbi beszélgetésünkre, miszerint még kabátban állok az étteremben, a takarító személyzeten-, és rajtam kívül még senki nincs bent, ergo hiába jönne be, akkor sem tudok neki ételt adni.

- (A következő kérdésével bevitte a kegyelemdöfést...) És ha MOST(!) beülök az étterembe?

Itt feladtam. Illedelmesen elköszöntem és leraktam.

Pár percig csörgött még a telefon, de már nem vettem fel.

Tizenegy órakor megjöttek a felszolgálók, pultosok, kasszás.

Elmeséltem a sztorit. Dőltünk a röhögéstől, együtt sírtunk, együtt szörnyülködtünk.

Délben megcsörrent a telefon az ismerős hanggal:

- Rendelni szeretnék!

Átadtam másnak...

Középiskolás koromban az iskola elvárta, hogy mindenkinek legyen gyakorlati munkahelye, amit természetesen saját erőből kellett megteremteni.

Mit volt mit tenni, szüleim érdeklődtek itt és ott, még a szőnyeg alá is benéztek ismerős után kutatva, hogy neveletlen gyermeküknek (15 éves voltam ekkor) szerezzenek egy helyet, ahol a kötelező három hetet nyaranta el tudja tölteni. Jó anyámnak eszébe jutott valaki, akit ismert valahonnan, de utoljára kb. 15 évvel azelőtt látta. Főpincér volt egy jó hírű szállodában.

- Menj be hozzá! - mondta.

- És ha már nem is dolgozik ott? - Kérdeztem.

Másnap bementem.

Recepció, érdeklődés, hol találom A. urat. Mutatnak a gyönyörű már-már botanikus kert irányába. Valahol ott.

Az étterem és kert még nincs nyitva, de kettő asztalnál is ülnek. Mindkettőnél anyukák és apukák szorongatják "öltönynyakkendős" gyerekük kezét.

Nem tudván, hogy Ő az, A. úrhoz lépek, és A. urat keresem. Mosolyogva mondja, hogy megtaláltam. Mondom mi járatban vagyok. Néz jobbra, néz balra, a szemével keresi szüleimet. Közben foghegyről odaveti, hogy "azok" is rá várnak, gyakorlati helyet keresve. Mondom egyedül vagyok. Kétszer is visszakérdez, hogy jól értette-e. Amikor el is hiszi, kezet fogunk, és közli, fel vagyok véve.

Megtudom mikor, hol és milyen menetfelszereléssel kell megjelennem.

Pár nap múlva az első nyári, gyakorlati munkanapomon megkezdtem a szállodaiparban / vendéglátásban töltött buktatókkal-, ugyanakkor szép emlékekkel teli, mai napig tartó pályafutásomat.

Hogy mivel?

200 négyzetméteres raktár, amíg a szem ellát polcok, polcrendszerek. Réz-, vas-, és alumínium ötvözetű "csévingek" garmadával.

"Itt ez a rongy, itt egy kesztyű, és a fémtisztító vegyszer!"

Szép és fényes lett az első.

Majd a második.

És szép lassan a többi edény is. Kicsit unalmas volt egyedül, de besütött a nap, én pedig élveztem, hogy fontos feladatot végzek, hiszen az edényzet nagy része állandó használatban volt különböző fogadásokon.

Az első napomon, hat órán át szidoloztam.

Majd a másodikon, a harmadikon és a hét többi napján is.

Három héten keresztül. A második héten már elegem volt a sok szidolozásból, így megkérdeztem, hogy van-e lehetőség mást is csinálni mint a raktárban törölgetni?!?

"Persze!" - Jött a válasz. "Gyere!" - Majd bevittek a konyhában lévő fehér mosogatóba, ahol három vödörnyi evőeszköz állt, az előző esti rendezvény után, már elmosott állapotban. "Na, Jézuska, itt folytathatod". "Nagyszerű" - gondoltam, cseberből vederbe.

Ellenben itt már nem voltam egyedül. Körülöttem sürögtek-forogtak szakácsok, felszolgálók, az irodában dolgozók, ahogy keresztül mentek a konyhán.

Sok-sok különböző ember, igazi kényszerközösség. Nem feltétlen szeretik egymást, de mennek, csinálják, ki ezért, ki azért. Ki a pénzért, ki a szakmai előmenetelért, ki azért mert a rendszerváltás után ott ragadt, és kurvára nem értett máshoz, de sajnos ehhez sem... (Bár ez csak később tudatosult bennem.)

Na, ez az egy dolog, ami a mai napig nem változott ebben a szép világban...

Az első...

Hosszú-hosszú éveken keresztül tartott míg eljutottam ide.

Sok gondolat, viccesebb vagy éppen komolyabb történet kavarog a fejemben, amit szívesen osztok majd meg veletek. Reményeim szerint mind többetekkel.

Nem vagyok egy "társaságközéppontja" ember, sőt, szeretek a háttérbe húzódni. Naplementét, felhőket, Holdat nézni, kellemes bort iszogatni, gyermekemmel, feleségemmel lenni.

Ezeknek tökéletesen ellent mond az, amivel foglalkozom, amiből élek.

Vendéglátás.

Vezetőként, kis hazánk egy elismert éttermében.

Ugye vannak az ismert, és az elismert emberek, helyek. Példának okáért egyre ismertebb hely a nemrég' nyílt Stereo Chef, elismert a Costes. És akkor itt be is fejezném a nevesítéseket!

Ennek az iparágnak a szépségével, ugyanakkor sok, a benne / belőle élők elkeseredettségével, kilátástalanságával vagyok kénytelen szembe nézni, nap, mint nap.

És ez a kettősség az, ami folyton mosolyt csal kollégáim, beosztottaim és jómagam arcára is.

Még tartozom egy válasszal.

Hogy miért az lett a blog neve, ami.

Pállott csipával a pőrkűtt körül.

Közel két évtizede, középiskolás éveim gyönyörű nyarain, 3 hetes gyakorlatokat kellett ledolgoznom, melyeket a hátam közepére nem kívántam. Ellenben olyan emberekkel találkoztam, olyan emberektől tanultam, akik a mai napig meghatározzák világképemet, és tettek azzá, ami ma is vagyok.

Sajnos, van köztük egy valaki, aki fiatalon hagyott itt bennünket.

Sándor, aki keményen dolgozva megvalósította önmagát, de még jobb létről álmodozott, mondta egyszer, mélyen a Sophiane cigarettájába szívva:

"Jézuska! (Így hívott minket tanulókat) Ha egyszer nyugdíjba megyek, megírom a memoáromat! Az lesz a címe, hogy PÁLLOTT PICSÁVAL A PÖRKŰTT KÖRÜL."

Hát így. :-)

Sajnos neki nem adatott meg ez a lehetőség, de én, az Ő emléke előtt is tisztelegve borítom rátok azt a bizonyos kondért a pörkölttel.